Hetvenhatodik fejezet •Sam
+6 °C
Ma egészen szép időre ébredt a nap, ahhoz képest hogy tegnap milyen rideg időjárás volt, s hogy tél van.
- Nem megyünk el valamerre? – kérdeztem kedvesemtől, két falat tojásrántotta között.
Ő értetlenül rám nézett, majd ki az ablakon, aztán megint a szemeimet fürkészte.
- Mégis hova? – kérdezte kíváncsian és lelkesen.
- Mondjuk látogassuk meg azt a helyet, ahol azt a finom forró csokit vettük.
- Nem! – ellenkezett – Nem hagyom hogy átváltozz!!
- Nem változom! Többé már nem. – feleltem és érdeklődve tekintett felém. Nem tett fel kérdést ezért a ki nem mondott szavakra feleltem. – ma voltam kint, és nem éreztem azt hogy félnem kéne a hidegtől… - a villa megállt ajkai előtt, s csak döbbenten meredt rám.
Nem szólt egy szót sem. Csak megdermedt, mint egy szobor. Nem láttam semmit az arcán, hogy legalább tudnám mire gondol. Csak a döbbentség semmi más. Vajon ennek örül, vagy sem? Mire gondol most éppen?
- Te kint jártál? – kérdezte végre valami érzelmet mutatva.
- Igen…
- És mi van ha átváltozol?! Miért nem vártál meg engem? – fakadt ki dühösen. Mindenre számítottam csak erre nem – Mi van ha… nem akarlak elveszíteni! – egy könnycsepp legördült az arcán, s hirtelen iszonyú bűntudatot éreztem.
- Jaj bocsáss meg! Nem gondoltam hogy…
- Hogy mi?? Nem gondoltál arra hogy egyedül hagysz ha megtörténik? – két kezét arcára helyezte, s már zokogott.
Felpattantam rögtön, s mellé siettem. Megfogtam a vállát, de csak jobban összehúzódott.
Nem tudtam mit mondjak. Igaza volt, én erre nem gondoltam azt hittem örülni fog és tessék, az ellentétét produkáltam.
Szép lassan kibontakozott a fél ölelésemből, majd megfordult, letörölte a könnycseppjeit, s karjaimba bújt.
- Szóval többé nem kell félnem? – fújta a pólómba,s még kicsit hüppögve.
- Nem tudom. valószínű. – válaszoltam, s erősebben ölelt.
- Akkor menjünk egyet forró csokizni. – értett végül egyet, majd rám nézett, s az az ajkam közelebb húzta az övéhez.
