hatvanhetedik fejezet • Sam
- 9 °C
FIGYELTEM ŐT.
Még nem vett észre. A madáretetőt kopogtatva leverte a fa-építményről a jeget. Lassan és automatikusan tette, amit kell, megtisztította és feltöltötte az etetőt, majd becsukta, és úgy nézte, mintha a világ legfontosabb dolga volna.
Figyeltem őt. Vártam, hogy megforduljon, és megpillantsa sötét alakomat a fák között. A fülére húzta a sapkáját, és pára-felhőt fújt a levegőbe, hogy lássa, hogyan kavarog. Lecsapkod-ta a havat a kesztyűjéről és megfordult, hogy bemenjen a házba.
Nem tudtam tovább bujkálni. Hosszan felsóhajtottam. Halk nesz volt csupán, de ő azonnal felém fordult. A pillantása meg-találta a leheletem felhőjét, aztán engem, ahogy kiléptem a párából, lassan, óvatosan, bizonytalanul, hiszen nem tudhattam, hogyan reagál.
Megdermedt. Tökéletesen mozdulatlan volt, akár egy szar-vas. Tétova, óvatos lábnyomokat hagyva közeledtem felé a hóban, végül kiléptem a fák közül, és megálltam előtte.
Némán állt, ahogy én is. Tökéletesen mozdulatlanul. Remegett az alsó ajka. Amikor pislogott, három kristálycsepp gördült le az arcán.
Nézhette volna az apró csodákat a szeme előtt: a lábamat, a kezemet, az ujjaimat, a vállamat a dzsekiben, az emberi testet, de ő csak a szememet látta.
A szél ismét feltámadt, de nem volt ereje, nem volt hatalma fölöttem. A hideg az ujjaimba mart, de ujjak maradtak.
– Grace – szólaltam meg nagyon halkan. – Mondj valamit!
– Sam – mondta, és a karomba vetette magát.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése